• Sz-ép vagyok

A jelenlegi helyzet negatív-pozitív hatásai magunkra. Hogyan éljük meg és túl?

10 éve élek Budapesten, így már megtanultam hogyan kell egy betondzsungelben létezni és jól is érezni magam. Pörgős életet élek, megyek jobbra-balra, de ennyire még soha nem kellett bezárkózva lennem (magamba). 


A vírus hatása miatt több, mint egy hónapja home office-ban dolgozom, aminek én őszintén örülök. Azok közé a szerencsés emberek közé tartozom, akiknek megmaradt a munkája. Megspórolok egy csomó időt a bejutással, a lakás is rendezettebb, volt időm szortírozni, főzni és társai.

Na de arról az érzelmi hullámvasútról senki nem tájékoztatott, amit a bezártság „ajándékozott” nekem és szerintem sokunknak. 

A karantén egy idejét vidéken töltöttem a pároméknál, ahol van nagy udvar, udvar mögött tó és el lehet menni túrázni az erdőbe. A munka előtti-utáni időt szívesen töltöttem kint, ami rendkívül feltöltött. 

Ebben az időszakban leginkább a meddig? hogyan? mikor? kérdések foglalkoztattak. Sok embernek megváltozott az élete, napirendje és a kilátástalanság nagyon feszültté tudja tenni a legkiegyensúlyozottabb embert is. Feszült voltam, sírtam (akkor könnyebb lett), nevettem, nem beszéltem, sokat beszéltem. Hello hullámvasút! Bármily bullshit-nek hangzik, a természet mindig vissza tudja terelni a saját helyére az embert. Ahogyan ülsz egy tó partján, nézed a víz tükrét és simogatja a szellő az arcod, könnyen rájöhetsz, hogy nincs is igazán baj. (Mondom ezt úgy, hogy imádom Pest nyüzsgését is.)

Voltam (vagyis az írás pillanatában újra vagyok) viszont Pesten egy lakásba „bezárva”, egyedül. Se kert, se terasz, se ember vagy állat, aki néha odavakkant.

Hogyan élje túl a nagyvárosi ember ezt az időszakot, mikor már mindent megfőzött, rendszerezett, kitakarított és dolgozott is?


Miután mindent letisztáztunk körülöttünk, marha ijesztőnek tűnik, hogy hoppá van egy lelkem, érzéseim, gondolataim és azokkal sem ártana foglalkozni egy kicsit. Egyedül maradtam a gondolataimmal. Dolgozott az ego, jöttek sorban a félelmek és valahogy felül kellett ezen kerekednem. Rendszereznem kellett a gondolataim és átgondolni azt, hogy mi a fontos, vagy, hogy miért félek épp. Meg kellett vizsgálnom, hogy jogos-e a félelmem. Többnyire rájöttem, hogy nem az. El kell mélyülni magunkban ahhoz, hogy aztán fejlődni tudjunk és előrébb lépni, még ha először ijesztőnek is tűnik az, amit bent találunk.


Mit kezdjünk a „semmi nem történik” érzéssel?

Tekintsük ezt egy tanulási folyamatnak és próbáljunk meg ne zsizsegni! Ez az időszak remek alkalom arra is, hogy fejlesszük magunkat vagy kipróbáljunk otthon új dolgokat, amiket eddig nem. Egy-egy ilyen apróság rendkívül fel tudja tölteni az embert, és máris nem leszünk olyan búskomorak.

Adtak nekünk egy kis szünetet a pörgésből, viszont szerintem nem csak én vettem azt észre, hogy borzasztóan felgyorsult az idő. Talán arra akarnak rávilágítani ezzel, hogy hiába van időnk, még sincs. Az adott pillanatban kell mindig jelen lennünk.

Ha pedig megtanultuk a leckét, akkor a bezártság után is sokkal jobban tudunk majd a pillanatban létezni; ottlenni egy ölelésben, egy nevetésben, egy jó beszélgetésben, egy mosolyban. Sokkal jobban tudunk majd a saját jelzéseinkre figyelni, mert ha kapsz egy impulzust az bizony nem a véletlen műve. Ha pedig magunkkal jobb barátságban leszünk, másokra is teljesen más figyelemmel tekinthetünk.


Hello karantén! Sokat tanítottál magamról és a világról, de most már megölelnék pár embert!

Szandi

130 megtekintés